EGY ELFELEDETT LIBEGŐ

A zugligeti libegőt 1970. augusztus 20-án adták át. Óriási ötletparádé volt a névadás kapcsán, rövid idő alatt igazi látványossággá vált és a személyszállító drótkötélpálya még a magyar mérnökök fantáziáját is megmozgatta.

Az első ilyen műszaki megoldás rajzait ugyanis ifjabb Hantos István mérnök kezdte el lobogtatni a fővárosi döntéshozók előtt az 1930-as években. Hantos 1933-ban éppen a Zugligetből a János-hegyre vezető kábelvasút dokumentációit kezdte előkészíteni.  Ekkoriban a zugligeti villamostól, vagy a fogaskerekűtől csak hosszú – legalább másfél órás – sétával juthattak el az erdei csendre vágyó turisták, vagy éppen a téli időben síelni, szánkózni vágyók. Komoly, kitartó gyaloglás volt, ami úgy tűnik, hogy mégiscsak megérte: a harmincas években téli szezon idején több mint kétszázezren jártak fel a hegyre. Hantos tehát tisztában volt tervének jelentőségével. Számításai szerint a kábelvasút tíz-tizenkét éven belül térült volna meg. Ráadásul a felső állomásnál értékesíthető ingatlanokból búsás bevétellel is lehetett számolni. Hantos biztosra akart menni: a tervezés során megkereste a világhírű lipcsei Bleichert és Társa céget. Ez a vállalkozás volt az előző évszázad egyik nagy sikerű startupja, ugyanis az egész cégbirodalom Adolf Bleichert 1873-ban megépített drótkötélpályájával indult. A pálya Halle városától néhány kilométerre, az addig alig ismert Teutschenthalban valósult meg és egy csapásra ismertté tette a település és Bleichert nevét. A lipcsei cég pozitív szakvéleményt adott a zugligeti tervekre, majd hamarosan a magyar hatósági eljárások is megindulhattak. Hantos terve egészen odáig jutott, hogy a minisztérium kivitelezési tervet is kiadott a munkák megkezdéséhez. Itt aztán lelassult a dolog. Valamiért csak az előmunkálati engedélyek állandó meghosszabbítása jelentett valódi feladatot. A papírmunka egészen 1939-ig tartott, majd kitört a második világháború. Az ország háborús erőfeszítései, majd a végtelen pusztítás miatt szóba sem kerülhetett a zugligeti turisták, kirándulók kényelme.

Ugyan a háború után újra előkerültek a tervek, sőt az újjáépítés lázában még egy budai drótkötélpálya-hálózat kiépítésé is felmerült, valójában pénz nem volt a beruházásra. Ráadásul a János-hegy tetejére az ötvenes években katonai hírközlő bázist telepítettek, a Hármashatár-hegy, a Kis-Svábhegy és a Sas-hegy részben katonai területté váltak. Úgy tűnt, a libegő tervei végleg a feledés homályába vesznek.

Csak a politikai enyhülést követően, 1967-ben került ismét szóba a drótkötélpálya ügye. Valaki előásta a Hantos-féle terveket és nekiláttak a megvalósíthatóság részletein dolgozni. Persze többféle változat is készült, nemcsak a végállomások kijelölésében, de például a függőszékek – mások szerint kabinok – kialakításában is komoly viták voltak. A végleges tervek az UVATERV koncepciója szerint valósultak meg. Az építkezést 1969. március 24-én kezdték meg. A speciális drótkötelet és a függőszékeket Ausztriából szerezték be, de amit lehetett idehaza állítottak elő, vagy helyben oldottak meg. Végül, hogy a János-hegyi kötélpálya név ne ijessze el az utasokat, kiírtak egy ötletpályázatot az új eszköz nevére. Mivel már erre több tízezren adtak névjavaslatokat, maga a névadási kampány is segített a kezdeti népszerűsítésben. Az eredeti listát átnézve egészen hajmeresztő neveket is találunk. Például jó, hogy nem Hegyi-kopter, Űrbusz, Jánogyhegyi Zümmögő, vagy Huza-vona lett a libegő neve. Valójában a nyertes a Lebegő volt, ebből alkották meg a libegőt. Így ma már libegőzni megyünk a hegyre és szerencsére nem hegyikopterezni. Talán ekkora sikerre az alkotók sem számítottak. Néhány lelkes mérnök már a Hármashatár-hegyre, vagy a Gellért-hegyre kezdte meg az új libegő terveinek előkészítését. Talán egyszer, Hantos terveihez hasonlóan, ezeket is leporolja valaki.

50 éves a János-hegyi Libegő

50 éve, 1970 óta szállítja utasait a Zugligeti Libegő, Magyarország első személyszállító drótkötélpályája. Az első kábelvasút terveit ifj. Hantos István készítette 1933-ban a turisták és síelők körében különösen kedvelt és az Erzsébet-kilátó miatt is igen látogatott János-hegyre, Budapest legmagasabb pontjára. Az elképzelés kedvező fogadtatásra talált, de megvalósítása – részben a háború miatt – még évtizedeket váratott magára.  

1967-ben a XII. kerület vetette fel újra a drótkötélpálya megépítését.  A korábbi elgondolásokra alapozva készítették el a terveket, és jelölték ki a helyszínt.  Az építkezés 1969 márciusában kezdődött, másfél évvel később pedig már utazni is lehetett az új közlekedési eszközön. A munkálatokhoz a hazai ipar szállította az építőanyagokat, a függőszékeket és a speciális drótkötelet viszont Ausztriából szerezték be. A kivitelezés során több lehetőség közül végül az egy szállítóköteles, kétszemélyes, nyitott függőszékes megoldást választották a döntéshozók. A kötélpálya megtartására és továbbítására 17 acélállványt állítottak. Az üzemeltetéshez szükséges villanymotort a felső állomáson helyezték el. Ennek meghibásodása esetén pótlására egy (Trabant 601-es, később egy Lada 1300-as) benzinmotort alkalmaztak. Az utasok mozgás közben szállhattak be a 101 nyitott, páros függőszékbe (a 102. szerelőszékként szolgált), amelyekkel 12 perc alatt tehették meg a távolságot a két állomás között.

Az ünnepélyes megnyitó vendégei 1970. augusztus 19-én, az utazóközönség pedig 20-án vehette birtokba az 1040 méter távolságot és 262 méter szintkülönbséget áthidaló kötélpályát. A kezdetben csak zugligeti vagy János-hegyi kötélpályaként emlegetett közlekedési eszközt egy nyilvánosan meghirdetett névpályázat mintegy tízezer javaslatából (pl. Hegyi-kopter, Janikopter, Huza-vona, Páros-János, Jánoshegyi Zümmögő, Hegyi-dongó, Égi taliga, Fotellift, Ördögszekér, Rep-ülés, Zitye-Zötty, Hegyremegy, Zuglibusz) kiválasztva keresztelték a ma is használatos Libegő névre. Az új elnevezés mellett a lenyűgöző panorámát nyújtó „libegőzés” is gyorsan népszerűvé vált.

Az utasok biztonságára a kezdetektől nagy gondot fordítanak: rendszeresen sor kerül a megnyúló kötél rövidítésére, kisebb alkatrészcserékre; tízévente új szállító drótkötél beszerzése, húszévente pedig teljes rekonstrukció végrehajtása szükséges. A hajtórendszer korszerűsítése lehetővé tette a menetidő 15 percre való meghosszabbítását. A környezethez igazodva arculata is megújult némileg, piros tartóoszlopai zöld színt kaptak. 

A közlekedési eszközt az első hét évben az építtető XII. kerület üzemeltette. 1977-ben került a BKV-hoz, és néhány hosszabb-rövidebb kitérő után 2010-től újra a társaság kezelésében működik. A Libegő ma is változatlanul kedvelt a turisták körében, az időjárás függvényében egész évben várja utasait.